Sokáig gondolkoztam azon vajon ki is hibázott… Valószínűleg még egy darabig fogom is magam rágni rajta… Fogalmam sincs… Nem hiszem, hogy eredendően rossz embernek születtem volna. Csak az évek ilyenné formáltak. Annyira felveszek magamra mindent és annyira rövid idő alatt kötődök másokhoz, hogy ezáltal magamat sodrom veszély helyzetbe és olyan fájdalmaknak teszem ki saját magamat, amit mások még rossz akaró által se tapasztalnak meg. Gondolkozni…Magamba zártan gondolkozni… Szerintem nincs ami ennél jobban fájna bárkinek is… Hiszen próbálsz megoldást találni úgy, hogy közben ne árts magadnak és másnak se, de ez egyszerűen lehetetlen mert nincs olyan, hogy valakit ne érne sérülés. Itt jön képbe az is, hogy kettészakadsz, mert nem tudod, hogy vajon kit is bánts meg. Magadat vagy az a bizonyos másikat. Akiért élsz, aki mindennél fontosabb, akinek bármit megtennél, akiért fel kelsz reggelente, akinek a mosolyáért megéri kilométereket gyalogolni hóban, fagyban 40fokban…bárhol…bármikor… Ő még is elárul téged…Megaláz…Végig tipor a szíveden és nem hagy semmit…Semmi nem marad amivel szeretni tudnál….Megígérte, hogy szeretni fog…”Örökkön örökké édes”…Megígérte, hogy melletted lesz . Most meg itt állsz egyedül…Egy szárnya szegett angyal…Egy összetört szív…Egy olyan szív, ami talán sose fog összeforrni. Egy olyan szív amit ilyen fájdalom még nem ért és talán nem is fog már soha. Mert szeretet már nincs benne. Az eddig szeretettel teli szív most üres. Leejtenéd és a padló törne össze üressége alatt. Ezek után valóban helyén valóak a kérdések. Mivel érdemeltem ki? Mit rontottam el? Hogy tudtam ekkorát véteni a világ ellen, hogy ezzel büntet? Miért nem fog rám többé úgy nézni? Miért nem bújhatok hozzá? Miért nem szeret többé? Talán ami a legfontosabb kérdés, hogy miért nem tudom nem szeretni őt? Őt, akinél nagyobb sebet még senki nem ejtett rajtam…Őt aki annyira tönkre tett, hogy még azt a kevés dolgot is ami fontos volt számomra elveszítettem. Mert egyszerűen nem tudok normálisan gondolkozni, nem tudok normális viselkedni és megbántok mindenkit a saját fájdalmam miatt. Ez nem normális!!!Nem akarom, hogy így legyen. Nem akarom, hogy miatt tönkre menjen minden, de mit tehetnék??? Már sírni nem bírok…Már a fejem se bír fájni…Elviselhetetlen ez az érzés…Már senki nincs mellettem…El kellene gondolkozni, hogy mégis mivel érdemeltem ezt ki? Mikor fogok tudni újra a régi lenni? Mikor tudok majd ismét szívből mosolyogni és a színlelt boldogságon túl mikor leszek újra belül is boldog? Nem tudom…Egyik kérdésre se tudom a választ… Csak annyit tudok, hogy szükségem van valakire, aki segít ezen túllépni, mert hamarosan belebetegszem…
